Prológus

Buenos Aires, 2016. július 3.-a. Pontosan három éve, hogy anya meghalt. Van ilyenkor egy szokásom amit senkinek sem mondtam el. Anyának volt egy zenedoboza, amit csak akkor szoktam megszólaltatni, ha valami fontos dátumnak van az évfordulója ami egykor anyához kötődött. Például a születésnapján, vagy a halála évfordulóján ami ,-mint mondtam ma van. Odalépkedtem a zongora alakú zenedobozhoz, ami mindig a polcomon pihen. Beledugtam a kulcsot, ami hozzátartozott ,-ezt mindig a nyakamba hordom. Anya adta nekem 10 éves koromban ráfűzve egy aranyláncra. Tehát bedugtam a kulcsot, majd óvatosan elforgattam. A dallam felcsendült, én pedig teljesen átszellemülve hallgattam. Az a szokásos könnycsepp ma is kicsordult a szememből.

- Annyira hiányzol, anya. Remélem büszke vagy rám. Nagyon szeretlek! - suttogtam pityeregve, majd rendbetettem magam, és lekullogtam a lépcsőn. A hangulatom olyan volt mint az időjárás; komor. Leülltem az ebédlőasztalhoz ahol már apa, és a barátnője Jade már csak rám vártak.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt kislány! - köszöntött apa és Jade. Jadet megtudnám folytani egy kanál vízbe. Az a tény pedig, hogy apa elfelejtete, hogy ma van anyu halálának évfordulója igen csak szíven ütött.
- Öhm.. apa. Tudod milyen nap van ma?
- Július három. Miért? - kortyolt bele a narancslevébe.
- Apa. Mindegy. - kezdtem el enni. Búsan felmentem a szobámba. Hogy felejthette el?!? Ezen gondolkoztam, de úgy döntöttem, valami boldogabb emléket célzok meg.
1 héttel ezelőtt:
A nap ragyog, a madarak csicseregnek. Izgatottan kecmerektem ki az ágyamból, majd a gardróbhoz ugrottam. Kiválasztottam a megfelelő szettet, majd a kezembe kaptam a beíratkozási papírom. Elköszöntem a szeretett házvezetőnőnktől, Olgatól, mivel még csak ő volt ébren. Elsétáltam a Studioba. Mindezt titokban persze, mert apa azt mondta, hogy ő szeretne elvinni engem. De elég ciki lenne apámmal odaállítani, így elòbb elindultam. Bár korábban értem oda, fiúk és lányok százai álltak már a felvételiztető terem előtt. Unalmamban, és izgatottságomban inkább mégegyszer átnéztem a papírom, nehogy valami félre irás legyen benne.
Teljes név: Violetta María Castillo Carrara
Születési hely és dátum: Buenos Aires/2000/06/21
Hangszer: zongora
- Violetta Castillo! - hallottam meg a nevem. A gyomrom görcsbe rándult, a szívem nagyokat dobogott, a torkombam megnőtt a "gombóc". Bólintottam majd a férfi kezébe nyomtam a beíratkozási papírt.
- Kezdheted, nyugodtan! - mosolygott egy szőke, kedves nő.
- Rendben. - sóhajtottam. Odasétáltam a szintetizátorhoz. Sóhajtva nyugtáztam magam, hogy sikerülni fog. Megtudom csinálni. Leütöttem az első hangot, aztán szépen jött a többi is a dalom ütemére. Teljesen felszabadultam. Nem voltak tanárok, nem volt semmilyen felvételi, és semmilyen izgulás. Csak én, a dal, és a hangszer. Soha nem énekeltem még közönség előtt. Mikor észbe kaptam a dalnak vége lett, a tanárok pedig halványan mosolyogtak. Nem tudom, hogy azért mert tetszett nekik, vagy azért, mert annyira rossz volt. Tekintetükkel jelezték, hogy vége van. Bólintva felkaptam a naplómat ami eddig az asztalon várakozott, majd kimentem a teremből. Elhagytam a Studio épületét, majd haza fele vettem az irányt. Otthon persze kaptam apától egy kis lecseszést, amiért titokban szöktem ki, de a túláradó örömöm apára is átragadt, így nem tudott rám haragudni. Ugrándozva felmentem a hálómba, majd kinyitottam a naplómat, majd kezembe kaptam a tollam:
Megcsináltam! Ma volt a felvételi. Én beleadtam apait-anyait. Mindent megtettem, azért, hogy a legjobbat hozzam ki magamból. Igazából ebben a pillanatban, nem is érdekel, hogy bejutok e vagy sem, mert annyira boldog vagyok. Úgy érzem, ragyogásra születtem!